Mikor kicsik voltunk engem és a bátyámat római katolikusnak kereszteltek. Minden vasárnap jártunk misére, amíg a testvérem ministrált kb. 4 évig.

Aztán valahogy ez kimaradt az életünkből, mert szüleimnek lett egy élelmiszerboltjuk, amit ketten működtettek, így nem sokat voltunk együtt négyen, még ünnepekkor se nagyon.

Tudtuk, hogy van Isten, de nem foglalkoztunk vele eleget, viszont arra nagyon jól emlékszem, hogy édesanyám tanított meg imádkozni, és sokáig együtt imádkoztuk el esténként a Mi Atyánkat.

Eltelt 8 év, a bolt már nem működött gazdaságosan, így édesapám úgy döntött, hogy ideje új életet kezdeni, és kiköltöztünk Erdőkertesre 2016-ban. (Akkor még nem tudtuk, hogy Urunk vezetésével esett a választásunk Erdőkertesre, pedig nagyon sok házat megnéztünk).

Barkácsboltot nyitottunk, ami nem volt eredményes, így be kellett zárni. Szüleim munkát kerestek, édesanyámnak rövid időn belül sikerült, apukám közel 1 évig volt munkanélküli.

Emlékszem, ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben anyukám többször imádkozott, hogy megoldódjon anyagi helyzetünk. Ekkor anyukám úgy érezte, hogy el kell mennünk templomba, – és mivel református vallású – elmentünk megnézni az erdőkertesi református Istentiszteletet. Istennek hála apukámnak lett munkája és mi is a gyülekezet aktív tagjai lettünk, ünnepekkor a család többi tagja is eljön velünk templomba.

Nyáron már részt vettem a gyülekezeti táborokban. A Tálentum tábor programjában szerepelt egy imaséta, amit nagyon vártam, és ahogy mentem egyik helyről a másikra, elképesztően érdekes érzésem volt, amit pontosan nem tudnék leírni.

Egy helyen igeversek voltak kiragasztva és az egyik különösen megfogott:

„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!  Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Márk 8: 34-35)

És akkor, ott rájöttem, hogy mi a Kereszt jelentősége, és én már nem szeretnék mást, csak Jézust követni. Igaz, azóta voltak nehezebb időszakok is, de Isten segítségével mindenen sikerült túljutnom. Így visszatekintve az életemben, mindenhol Istent látom, az Ő hatalmas kegyelmét, ami mindvégig megtartott engem és a családomat is.

Elég hamar rádöbbentem rab voltomra. Amikor már inni „kellett”. Beszippantott valami lehúzó, nálamnál nagyobb erő, egyre többször keveredtem megalázó helyzetekbe. Nem csak a holnap, már a ma sem jelentett semmi biztatót.

Rabtartóm minden egyes nap rámrakta a bilincseket, kihajtott a „lelkek piacára”, állapotomtól, érzéseimtől függetlenül. Ott irreálisan magas árcédulát akasztott a nyakamba, tudtam nem érek én ennyit és nem tudom kifizetni sem.

Aztán megállt előttem Valaki, kifizette a szabadulásom árát, leoldotta a bilincseket és szabadon engedett, majd elment. Én pedig céltalanul és boldogan lődörögtem, nem tudtam mit kezdeni a váratlanul jött szabadsággal.

Ahogy nézelődtem észrevettem régi rabtartómat. Engem bámult, vigyorogva mutatott bilincseimre. Mintha csak azt mondta volna:” Nem volt azért nekünk olyan rossz együtt. Hová mennél, mihez kezdenél nélkülem?”

Jeges félelem szorította össze a gyomrom. Tényleg hova mehetnék? Nem tartozom most már sehová sem….

Aztán észrevettem Jézust, mert hát Ő volt a Szabadítóm. Ő is engem nézett, aztán intett: „gyere, kövess!”

Tényleg, logikus, érdemes lesz követni azt, Aki olyan mérhetetlenül nagy árat kifizetett értem. Majd semmit nem kérve ezért elengedett.

Hát így lettem keresztény, azaz Krisztus követő. Láttam a nyomában járva a csodákat, ahogy mindenkori tanítványai is, közben lelkem-testem-szellemem erőre kapott.

Már nem bánom a bilincseket sem, az eltékozolt éveket sem, hozzátartoznak a hazafelé tartó úthoz.

Itthon vagyok.

40 éven át életemnek én voltam az egyedüli főszereplője kettős szereposztásban: egyszerre voltam vádló és vádlott.

A mosolygós, szorgalmas, segítőkész, határozott, kezdeményező és irányítani akaró személyiség mögött egy feszültségekkel teli gyermek, majd nő állt, aki az általa fontosnak vélt értékek mentén határozta meg önmagát, célul tűzve ki, hogy minél több elismerést és dicséretet zsebeljen be. A pillanatnyi örömért való küzdelem mögött azonban hazugság állt. Ez a kettősség egyre zárkózottabbá tett, és egyre inkább a saját világom, szabályaim fogja lettem, mely nem mást jelentett, mint hogy 10-12 éves koromtól kezdve ítélőszék elé állítottam magam, és többnyire az ítélet arról szólt, hogy jobb nekem egyedül és nem érdemlem meg a boldogságot. Én határoztam meg mi a jó és mi a rossz, másokra azért volt szükségem, hogy megerősítsenek: értéktelen vagyok. Éltem az életem és hoztam az általam vélt legjobb döntéseket.  „Én már csak tudom mi a jó nekem!” lett a mottóm. Az önmenedzselés lassan, fokozatosan húzott lefelé, s közben az önértékelésem, önbizalmam már felfoghatatlan mélységekbe zuhant.  A mélypont az volt, amikor halálos ítéletet mondtam ki magam felett. Rádöbbentem, hogy torz értékrend alapján tekintek az életemre, és a magammal cipelt fájdalmak folyamatosan megmérgezik életem legszebb pillanatait is. Évekkel ezelőtt Isten megfosztott az általam kreált történet főszerepétől és megláttatta velem az egyetlen valóságot, hogy én az Ő családjába tartozom, mint szeretett Gyermeke és feltételek nélkül szeret.

Életem első 35 évét a “jó fiú” szerepében éltem. A környezetem jónak látott, s én idővel már igyekeztem ennek megfelelni és a látszatot fenntartani. Ennek az öngerjesztő folyamatnak az eredménye az lett, hogy egyre inkább önigazultabbá váltam. Nem vettem észre, hogyan teszem tönkre a feleségem életét, hogy mutyizásból élünk, hogy a testi vágyak kielégítése éltet, hogy fogva tart a létfenntartás biztosítása. Röviden: öntörvényű, parázna, indulatos, gyáva, sunyi alak voltam.

Édesapám halála teljesen összetört. Elegem lett az életformámból: lefogytam 15 kilót, felhagytam a pornózással, de lett egy házasságon kívüli kapcsolatom, s mindeközben a jó fiú képének kereteibe azért belefért, hogy csinálok valami látványosat, s ez a konfirmáció volt.

Isten azonban megállított. Egyik reggel úgy ébredtem, hogy ott volt a szívemben: a családomban a helyem. Aztán egy alkalommal pedig a következő kérdést szegezték nekem: „Mi történne, ha minden gondolatod, tetted, szavad, ki lenne vetítve egy falra és mindenki láthatná?” Ez a kérdés mélyen letaglózott, mert nem akartam, hogy megtudják, hogy ami kívülről szépen ki van meszelve az belülről milyen rothadt. Éreztem, hogy önerőből ez nem megy.

Ajánlottak a gyülekezetemből Cseri Kálmán könyveket. Az egyikben az újjászületésről volt szó, a másikban pedig arról, hogy Jézus Krisztussal egy gyökeresen újat lehet kezdeni, és ehhez csupán annyit kell tennem, hogy minden titkomat megvallom Jézusnak, Ő pedig helyreállítja az életem minden területét, ha az irányítást átadom Neki. Beláttam, hogy nincs más út és megvallottam neki mindent.

Hálás vagyok, hogy megszabadított a megkötözöttségeimtől, s felszabadító, hogy nem kell meszelnem semmit, mert van Valaki, akinek gondja van rám, aki segít a nehézségben, aki bátorít, és ezt csak hittel, őszinte szívvel kell kérnem Tőle.

Szüleim nem jártak hitben, megoldásaik a konfliktusokra nagyon emberiek voltak. Alig voltam nyolc éves, amikor elváltak. Két kisebb testvéremmel és édesanyámmal egyedül maradtunk, így gyorsan fel kellett nőjek, át kellett vennem édesapám szerepét és a kisebbekről való gondoskodás terheit. Gyermekkorom mintha nem is létezett volna, alig emlékszem belőle valamire. Nagyon kevés alkalommal találkoztunk édesapámmal a válást követően és szüleimnek nem sikerült megoldaniuk a későbbi konfliktusaikat sem. Én 16 éves voltam, amikor édesapám alig 39 évesen meghalt, így végérvényesen távozott az életemből. 

Emberi kapcsolataimban továbbra is gyakran egy Apát kerestem: azt az embert, aki kérdéseimre férfi-válaszokat ad. Amint előkerült egy férfi (egy barát, egy tanár, parancsnok), ő vált példaképpé számomra, de sajnos szinte mindig kiderült, hogy a pillanatnyi választottam nem tökéletes. Ezért tovább kerestem. 

Egyszer eszembe jutott, valószínűleg nem véletlen, hogy sokan járnak templomba, talán majd ott a sok jó ember között megtalálom azt, akit keresek. Ekkor kezdtem el egyedül templomba járni. Sok idő telt még el, mire rájöttem, hogy itt a földön nem találhatom meg azt, aki nekem a válaszokat megadja, aki hibátlan az én elvárásaim szerint, és akire mindig felnézhetek és soha nem hagy el. Ez a felismerés juttatott el addig a pontig, amikor rá kellett jönnöm, hogy egyedül csak az Úr adhatja meg a kérdéseimre a válaszokat, Ő az én Apám, az aki soha nem hagy cserben, aki mindig gondoskodik rólam és mindig velem lesz. Még néha ma is elő-elő jön az emberi apa-keresés, de aztán eszembe jut, hogy hasztalan és nem kell tovább keressek. Ezt a tudást, és tapasztalatot próbálom már égi segítséggel átadni a fiamnak, hogy neki már ne kelljen egy Apa nélküli világban felnőnie.

28 éve hoztam meg azt a fontos döntést az életemben, hogy a Teremtő és Mindenható Atyának, szeretett Istenünknek hívását követve, keresztyén életet fogok élni. Már egészen kicsi, néhány éves koromtól fogva éreztem ezt a hívást, bár soha senkitől nem hallottam Istenről. Meg vagyok bizonyosodva afelől, hogy az Úr mindenkiben elveti a hit magvacskáját már születésünk előtt. Hogy is ne vetné, hiszen az Ő gyermekei vagyunk!

A gyermek- és ifjúkor évei egyfajta érdeklődő, figyelő, kereső állapotban teltek, de minél idősebb lettem, egyre erősebben éreztem Isten vonzását. Nem csak én kerestem Őt, hanem Ő is engem! Hívott hittan foglalkozásra,, küldött mellém hívő embereket, s végül – tudva, milyen talentumokkal, személyiséggel áldott meg – a zene, az ének, a dicsőítés hangját szólaltatta meg számomra. Így kerültem el életem első keresztyén közösségébe, ahol Urunk személyes megszólítását hallhattam: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek!” Mt 11,28 Lehet erre nemet mondani?

Visszatekintve igen rögös utat jártam be az elmúlt évtizedek alatt. Mégsem éreztem soha azt, hogy túl sok a teher, fárasztó a hívő élet. Pedig sok próbatétel, kemény élethelyzetek vannak mögöttem. Isten azonban mindenkor velem van, segít, vezet. Ad erőt, ad megoldásokat. Nehézségként éppen azokat a helyzeteket élem meg, melyeket magam szeretnék megoldani. Folyamatosan tanulom, hogy ne a magam eszére támaszkodjam, hanem engedjem az Urat, hogy irányítsa életemet. Figyeljem, értsem meg és halljam meg az Ő hangját.

Egész életemmel Őt szolgálom, s egyre többet bíz rám. Igyekszem méltóvá válni, felnőni ezekhez a feladatokhoz. Soli Deo Gloria!

Református családban nőttem fel. Legkorábbi emlékeim Istennel kapcsolatban
nagymamámhoz fűződnek: Ő tanított imádkozni. Személye ma is példaértékű a
számomra: szeretet áradt belőle, fáradhatatlan, vidám természetű asszony volt, élő
hittel.
9 éves voltam, amikor Kispestre költöztünk, a szüleim ott küldtek el hittanra a
református gyülekezetbe, később konfirmáltam, még nem túl nagy hittel. Szüleim
leginkább csak ünnepekkor látogatták az istentiszteletet. Kamaszkoromban visszás
lett számomra a vallás: nekem miért kell templomba járni, mikor a szüleim sem
mennek? Ráadásul sokat veszekedtek, édesanyám rendszeresen ivott, ilyenkor
felerősödött nehéz természete. Próbáltam minél több időt a barátok társaságában
tölteni, az istentiszteletekről, lassan elmaradoztam. Lázadó, kalandkereső,
kamaszlány voltam, aki mindenben benne volt: cigaretta, alkohol, futó kapcsolatok,
stb. Életemben a káosz uralkodott, nem találtam magamat, a helyemet a világban. Az
iskola után egyik munkahelyről a másikra kerültem, sehol nem éreztem jól magam.
Mindent fordítva csináltam, először dolgoztam, aztán mentem egyetemre, előbb jött a
baba, utána a házasság. Az Istennel való kapcsolat eszembe se jutott! Most már
tudom, hogy Ő abban a nehéz időszakban is ott volt velem. Neki köszönhetem, hogy
megismerhettem a férjemet, Zolit, aki bár nem hívő ember, mégis az isteni
gondviselés része számomra.
Az Úrhoz akkor találtam vissza, amikor édesanyám rákos lett, majd 63 évesen
meghalt. Még láthatta az unokáját, Ádámot, aki ugyanabban az évben született.
Anyám kívánságára lett akkor a házasságomnak egyházi áldása, és lett fiunk
megkeresztelve. Az Ő imája találhatott meghallgatásra, mert abban a nehéz időben
kezdtük el apukámmal együtt keresni az Istent, Aki azóta is részese a
mindennapjaimnak. Ő a gondviselőm, bölcs tanácsolóm, tőle van rend az életemben,
békém, bocsánatom, segítségem és reménységem.