Találkozás Jézussal
ANGYAL IVETT
Mikor kicsik voltunk engem és a bátyámat római katolikusnak kereszteltek. Minden vasárnap jártunk misére, amíg a testvérem ministrált kb. 4 évig.
Aztán valahogy ez kimaradt az életünkből, mert szüleimnek lett egy élelmiszerboltjuk, amit ketten működtettek, így nem sokat voltunk együtt négyen, még ünnepekkor se nagyon.
Tudtuk, hogy van Isten, de nem foglalkoztunk vele eleget, viszont arra nagyon jól emlékszem, hogy édesanyám tanított meg imádkozni, és sokáig együtt imádkoztuk el esténként a Mi Atyánkat.
Eltelt 8 év, a bolt már nem működött gazdaságosan, így édesapám úgy döntött, hogy ideje új életet kezdeni, és kiköltöztünk Erdőkertesre 2016-ban. (Akkor még nem tudtuk, hogy Urunk vezetésével esett a választásunk Erdőkertesre, pedig nagyon sok házat megnéztünk).
Barkácsboltot nyitottunk, ami nem volt eredményes, így be kellett zárni. Szüleim munkát kerestek, édesanyámnak rövid időn belül sikerült, apukám közel 1 évig volt munkanélküli.
Emlékszem, ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben anyukám többször imádkozott, hogy megoldódjon anyagi helyzetünk. Ekkor anyukám úgy érezte, hogy el kell mennünk templomba, – és mivel református vallású – elmentünk megnézni az erdőkertesi református Istentiszteletet. Istennek hála apukámnak lett munkája és mi is a gyülekezet aktív tagjai lettünk, ünnepekkor a család többi tagja is eljön velünk templomba.
Nyáron már részt vettem a gyülekezeti táborokban. A Tálentum tábor programjában szerepelt egy imaséta, amit nagyon vártam, és ahogy mentem egyik helyről a másikra, elképesztően érdekes érzésem volt, amit pontosan nem tudnék leírni.
Egy helyen igeversek voltak kiragasztva és az egyik különösen megfogott:
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Márk 8: 34-35)
És akkor, ott rájöttem, hogy mi a Kereszt jelentősége, és én már nem szeretnék mást, csak Jézust követni. Igaz, azóta voltak nehezebb időszakok is, de Isten segítségével mindenen sikerült túljutnom. Így visszatekintve az életemben, mindenhol Istent látom, az Ő hatalmas kegyelmét, ami mindvégig megtartott engem és a családomat is.
HANGAI NORBERT
Szüleim nem jártak hitben, megoldásaik a konfliktusokra nagyon emberiek voltak. Alig voltam nyolc éves, amikor elváltak. Két kisebb testvéremmel és édesanyámmal egyedül maradtunk, így gyorsan fel kellett nőjek, át kellett vennem édesapám szerepét és a kisebbekről való gondoskodás terheit. Gyermekkorom mintha nem is létezett volna, alig emlékszem belőle valamire. Nagyon kevés alkalommal találkoztunk édesapámmal a válást követően és szüleimnek nem sikerült megoldaniuk a későbbi konfliktusaikat sem. Én 16 éves voltam, amikor édesapám alig 39 évesen meghalt, így végérvényesen távozott az életemből.
Emberi kapcsolataimban továbbra is gyakran egy Apát kerestem: azt az embert, aki kérdéseimre férfi-válaszokat ad. Amint előkerült egy férfi (egy barát, egy tanár, parancsnok), ő vált példaképpé számomra, de sajnos szinte mindig kiderült, hogy a pillanatnyi választottam nem tökéletes. Ezért tovább kerestem.
Egyszer eszembe jutott, valószínűleg nem véletlen, hogy sokan járnak templomba, talán majd ott a sok jó ember között megtalálom azt, akit keresek. Ekkor kezdtem el egyedül templomba járni. Sok idő telt még el, mire rájöttem, hogy itt a földön nem találhatom meg azt, aki nekem a válaszokat megadja, aki hibátlan az én elvárásaim szerint, és akire mindig felnézhetek és soha nem hagy el. Ez a felismerés juttatott el addig a pontig, amikor rá kellett jönnöm, hogy egyedül csak az Úr adhatja meg a kérdéseimre a válaszokat, Ő az én Apám, az aki soha nem hagy cserben, aki mindig gondoskodik rólam és mindig velem lesz. Még néha ma is elő-elő jön az emberi apa-keresés, de aztán eszembe jut, hogy hasztalan és nem kell tovább keressek. Ezt a tudást, és tapasztalatot próbálom már égi segítséggel átadni a fiamnak, hogy neki már ne kelljen egy Apa nélküli világban felnőnie.
GYŐRFI ZSUZSANNA
Református családban nőttem fel. Legkorábbi emlékeim Istennel kapcsolatban
nagymamámhoz fűződnek: Ő tanított imádkozni. Személye ma is példaértékű a
számomra: szeretet áradt belőle, fáradhatatlan, vidám természetű asszony volt, élő
hittel.
9 éves voltam, amikor Kispestre költöztünk, a szüleim ott küldtek el hittanra a
református gyülekezetbe, később konfirmáltam, még nem túl nagy hittel. Szüleim
leginkább csak ünnepekkor látogatták az istentiszteletet. Kamaszkoromban visszás
lett számomra a vallás: nekem miért kell templomba járni, mikor a szüleim sem
mennek? Ráadásul sokat veszekedtek, édesanyám rendszeresen ivott, ilyenkor
felerősödött nehéz természete. Próbáltam minél több időt a barátok társaságában
tölteni, az istentiszteletekről, lassan elmaradoztam. Lázadó, kalandkereső,
kamaszlány voltam, aki mindenben benne volt: cigaretta, alkohol, futó kapcsolatok,
stb. Életemben a káosz uralkodott, nem találtam magamat, a helyemet a világban. Az
iskola után egyik munkahelyről a másikra kerültem, sehol nem éreztem jól magam.
Mindent fordítva csináltam, először dolgoztam, aztán mentem egyetemre, előbb jött a
baba, utána a házasság. Az Istennel való kapcsolat eszembe se jutott! Most már
tudom, hogy Ő abban a nehéz időszakban is ott volt velem. Neki köszönhetem, hogy
megismerhettem a férjemet, Zolit, aki bár nem hívő ember, mégis az isteni
gondviselés része számomra.
Az Úrhoz akkor találtam vissza, amikor édesanyám rákos lett, majd 63 évesen
meghalt. Még láthatta az unokáját, Ádámot, aki ugyanabban az évben született.
Anyám kívánságára lett akkor a házasságomnak egyházi áldása, és lett fiunk
megkeresztelve. Az Ő imája találhatott meghallgatásra, mert abban a nehéz időben
kezdtük el apukámmal együtt keresni az Istent, Aki azóta is részese a
mindennapjaimnak. Ő a gondviselőm, bölcs tanácsolóm, tőle van rend az életemben,
békém, bocsánatom, segítségem és reménységem.
KACSÓ NÁNDOR
Az Istenhez vezető út első lépése számomra az volt, mikor szüleim egyházi gimnáziumba
kívántak beíratni és ehhez el kellett kezdenem hittanra járni. A hittan kapcsán elkerültem
hittan táborokba, konfirmáció előkészítőre, majd konfirmáció után az ifi csoportba.
A közeg beszippantott, aminek az oka az volt, hogy azt éreztem, itt elfogadnak. Itt nem
gúnyolnak a gyenge focitudásom, a szemüvegem vagy a fogszabályzóm miatt, szeretnek,
kíváncsiak rám. A kezdeti hittan óráktól az ifi közösségig kvázi sodródtam, jól éreztem
magam, de közben egyre jobban érdekelt a megtérés. Azt láttam, hogy ebben a közegben a
körülöttem lévőkben van valami, ami nekem nincs. Egy olyan plusz az életükben, ami nekem
is kell. Azt mondták, Jézussal kell kapcsolatban lennem ehhez, benne kell hinnem.
A konfirmáció is nagyrészt ennek a sodródásnak a hozadéka volt, még nem volt bennem
szívbéli elköteleződés. Az Ige viszont segített, amit akkor kaptam: „Vigyázzatok tehát, mert
nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!” (Mt 24,42). A sodródás még egy évig
tartott a konfirmáció után, és 2012 nyarán két nyári tábor volt a fordulópont számomra.
Ezekben a táborokban Isten szeretete, gondviselése nagyon hangsúlyossá vált, egyre inkább
úgy éreztem, őt akarom követni. Az utolsó löket ehhez a hittan tábori egyik
csoportbeszélgetésen jött el: ott döntöttem el, hogy Istent szeretném követni, át szeretném
neki adni az életem. Ezt imádságban elmondtam neki, amire ő másnap egy Igével válaszolt
(Ezékiel 16,8).
Azóta életem központja és alapja az Istennel való kapcsolat, és Jézust személyes
megváltómnak mondhatom. Életcélt, házastársat kaptam tőle, és az ő gondviselése
folyamatosan kíséri az életem.
NAGY IMRE
Szüleim tanácsára tizennégy éves koromban konfirmáltam. Istent tiszteltem, de elég messziről. A távolság pedig egyre nőtt, nem Jézus került el engem, hanem én kerültem a Vele való kontaktust. A művészvilág pár éven belül beszippantott. Azt gondoltam, ha már a közönségnek szolgálok, akkor jár nekem nem csupán az elismerés, hanem a rövid távú szerelem is, ha lehet minél több. Emiatt a házasságom – akkor már a feleségem két gyermeket szült – a csőd felé tartott. Éva érthetően mielőbb válni akart. Kórházba kerültem, szívműtét várt rám, 33 évesen. Az orvosok egy hétvégére hazaengedtek. Első utam a templomba vezetett. Az igehirdetést, mintha nekem címezte volna a lelkész. Ráébredtem, nekem a Megváltó Jézus Krisztusra van szükségem. Elfogadtam és azóta is életem Urának tekintem. Isten igazolta kijelentéseit, azt is hogy ”új szívet adok nektek, újjáteremtek mindent”.
Helyreállt a házasságunk, szívemet azóta sem műtötték. Gyermekeink Bernadett és Attila is boldog házasságban és hitben élnek. Isten áldásaként lányomék három gyermeket – Pannát, Danit és Dórit- fiamék Szandrát kapták.
Az 1983-ban mondtam igent Jézusnak, azóta is azt tapasztalom: ha sikerül átadnom magam az Isten irányításának, akkor születnek az igazi győzelmek.
Mennyei Atyánk úgy döntött akkor, hogy ne a magamutogatásra tegyem a hangsúlyt, ne arról számoljak be, hogy milyen nagyszerű dolgokat tettem én a hitért, Istenért, hanem inkább azt mutassam meg az embereknek, hogy Isten mit tesz Jézus Krisztus által az emberek életében, mert ma – hazánkban is – szellemi szükségállapot van!
NAGY IMRÉNÉ ÉVA
Ateista családban nőttem fel, 15 évesen találkoztam Imrével, akinek a szülei hívők voltak. Ők beszéltek nekem először Istenről, a Bibliáról. Mikor összeházasodtunk öt évig férjem szüleinek házában laktunk. Nagyon megfogott az a szeretet és békesség, ahogy ők éltek. Irántuk való engedelmességből, néha elmentünk velük a templomba.
Később külön lakásba költöztünk, de nem sokáig örültünk az önálló életnek, mert házasságunk lejtőre került. Megszületett két gyermekünk majd férjem hivatásos előadóművész lett és egyre többet volt távol a családjától, fizikálisan és lelkileg is. Próbálkoztunk a házassági kapcsolatunkat rendbe hozni, kevés sikerrel.
Anyósom mellettem állt, de mikor Isten kegyelmét emlegette mint kiutat, bennem ez lázadást váltott ki. Az elválás mellett döntöttünk. De Imre hamarosan beteg lett és kórházba került. Ekkor azt kérte tőlem, hogy a házasságkötésünk alkalmával ajándékba kapott Bibliát vigyem be a klinikára.
Néhány nappal később – saját felelősségére – hazajött a kórházból és vasárnap elment az istentiszteletre. Ott megérintette Isten igéje és megtért. Boldogan jött haza, de én fenntartással fogadtam, hiszen addig is sokszor ígérte, hogy megváltozik, mégsem sikerült. Aztán megkért, menjek el vele a templomba. A prédikáció minden szava nekem szólt. Isten igéje a szívemig hatolt, megértettem hogy az Úr Jézusnál minden lehetséges, Ő minden elrontott életet helyre tud hozni. Erős vágy volt bennem hogy ez ránk is érvényes legyen. Így imádkoztam: ”Még abban sem vagyok biztos hogy Te létezel Istenem, de ha valóban az vagy, akinek mondtak, akkor teremts rendet az életünkben és én szolgálni foglak!”
Isten nem csupán meghallgatott, hanem erőt adott, akkor is, amikor a családom tagjai nem fogadták el ezt a fordulatot. Az Úr kegyelme viszont kiáradt az éltünk minden területére, férjemmel együtt is őszinte bűnbánattal rendeztük a kapcsolatunk. Isten pedig testben lélekben, szellemben új erőt adott és immáron, 38 éve együtt szolgálunk Jézusnak.
SOMODY IMRE
Szeretetben, szabadságban nőttem fel otthon, elkötelezett ateistaként léptem az életbe. Önmegvalósítás útján akartam érvényesülni: anyagi biztonságra, szerető családra és karrierre vágytam. 1985 és 2000 között komoly eredményeket értem el az istentelen sikeresség útján az üzleti életben és a társadalmi életben. Fontossá és híressé váltam, média kedvencévé. De a háttérben egyre növekvő kudarcok és veszteségek, felszínesség, és egy szétrombolt élet volt.
A folyamatos élenállás kényszere konfliktusokat, krónikus betegséget eredményezett, a távollét a családtól pedig válást. Tobzódtam Isten ajándékaiban, de a sikert a magaménak tekintettem. Emberi mérce szerint jó dolgokat tettem, ezek mégsem elégítettek meg. A kapott javaknak pedig gondatlan gazdájává – rossz sáfárává váltam.
A bálványok hajszolása kifárasztott, a kudarcok megkeserítettek, a siker zaja elült. Az önmegvalósítás kudarca vezetett oda, hogy meghalljam végre ISTEN hívó szavát.
Családommal csatlakoztunk egy református gyülekezethez, elkezdtünk templomba járni, olvastuk a Bibliát, szolgáltunk, adakoztunk, imádkoztunk. De e hétéves kereső folyamatban az Úr többnyire hallgatott: nem segített, nem szolgált – és tovább haladtam a lejtőn lefelé. Ateista, önimádó életemet váltottam fel egy vallásos, cselekedetközpontú életre, amelyben a teljesítményemmel akartam megnyerni az Urat: használni próbáltam, üzleti partnerként kezeltem. Ha engedte volna, vallásos életem lett volna az új identitásom forrása és maradtam volna önelégült templombajáró. De Isten ennél többre vágyott.
Végül 2014-ben adtam át az életem irányítását Istennek. Megértettem azt is, hogy az Isteni rend velejárója a Szentháromság Istennel való szeretetkapcsolat és ennek a kapcsolatnak a megélése új identitásom alapja. És a legfontosabb kérdés ma az, mit vár tőlem az Úr: mire hív el. Hiszem, hogy a múltbeli tapasztalataim javamra válnak és használni tudom adottságaimat és megszerzett tudásomat keresztyén területen is, Isten ügyét az Ő országának építését tudom segíteni itt a Földön.
SOMODY HELGA
Egész életemet áthatotta a szeretet utáni vágy, hogy biztonságban érezzem magam, legyen valaki, aki feltétel nélkül szeret. Folyamatosan harcoltam e hiány a betöltéséért, ennek eszközei a megfelelni akarás, a tökéletességre törekvés voltak, természetesnek találtam, hogy mindig jól kell teljesítsek.
A közös életünket Imrével világi alapokra építettük és a házasságunkban is próbáltam megfelelni. Sok kudarcélmény után fordultunk Istenhez, de ebben a vallásos életben a jócselekedeteink váltak identitásunk forrásává. Úgy gondoltam, Isten akkor fogad el, ha felé is teljesítek: megpróbáltam a szeretetét kiérdemelni a cselekedeteimmel. Ha sikerült, attól önigazult lettem, ha nem, akkor kétségbeestem. Erősebben bíztam magamban, így nem adtam át neki, az életem feletti irányítást. És mivel nem voltam sem jó, sem tökéletes, a korábbi képmutató életet lecseréltem egy új hazug életre, és ez belülről lassan felemésztett.
Amikor végre megvallottam ezeket a bűnöket, akkor értettem meg az felfoghatatlan szeretetet, amellyel csak Isten képes szeretni, még engem is. Világossá vált, hogy Isten bár nagyon szeret engem, gyűlöli a bűnt. Bármennyire is próbáltam tökéletes lenni számára, olyan életet élni, hogy szeressen, elfogadjon – a bűneim visszatartották. Bűnvallásom nélkül korábban annak hitt megtérésem is hamis volt. Legnagyobb akadálya az Istennel való kapcsolatomnak önmagam voltam.
Sajnos néha még ma is megcsalnak az érzéseim, előjönnek régi beidegződések: árvának érzem magam és árvaként viselkedem újra. De csak emlékeztetnem kell magam arra, hogy a világ Megváltó Urának a gyermeke vagyok. Ennek bizonyossága eltölt hálával és így tudok szembenézni a kihívásokkal.
Az életem korántsem tökéletes, a perfekcionizmusom elő-előkerül az életemben, de már nem ezen mérem magam. Nem emberek szeretetéért és elfogadásáért küzdök, hanem emlékeztetem magam az evangéliumra és megnyugszom az Isten szeretetében.